Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szösszenetek.

Eső élmény

Apró gyerek. Épp, hogy járni tud. Ablakon át nézi, hogy hull az eső. Ismeri a vizet, hisz este mindig pancsol egyet a kádban. Már a strandon is volt a szüleivel. Ez más. Biztos volt már ilyen máskor is de akkor nem figyelt rá. Látja a kis tócsákat a járdán. Meg egyáltalán! Miért kopog az a víz és honnan jön? Nézne feljebb az ég felé,,mert valahogy fentről folyik. Az ablak előtti fától nem látja az eget.

Az ablakon egy-egy esőcsepp megáll, majd tovaszalad. Kis kezével követi. Nem tudja összerakni, hogy az a víz, miért kint van és minden hol amerre ellát, csak folyik. És hova folyik?

Mert ahol ő fürdik, ott van egy luk, ami elnyeli a vizet.

Addig addig, míg egyszer csak megfordul és kiszalad az udvarra. Hisz nyár van és meleg. Szülei kíváncsian nézik. Meglepődik, mikor hideg esőcseppek érik kezét, arcát. Ez nem meleg! De most legalább felnézhet, oda ahonnan jön ez a sok víz. Sűrűn pislogva áll az égre nézve. Nem lát csapot, nem lehet elzárni. Szülei betessékelik, de ő újra meg újra kiszalad. Vizes már haja és ruhája is.

Szeretné megfogni de apró kezeiben csak pár esőcsepp gyűlik össze. Végül az is mind legurul, mind elfolyik valamerre.

Még egyszer felnéz az égre, karjait csodálkozva széttárja. Édesanyja felkapja és átöltözteti. Mosolyogva nyugtázza, hogy jól esik száraz ruhában nézni ablakon keresztül az esőt s a kádban is meleg víz van.

 

Tóth Ágnes   2017.04.16.
 
 

Egy kis levél története

 

Lassan vége a télnek. Apró rügyek  fa ágaiban fészkelődve várják a tavaszt. Ahogy minden nap feljebb araszolgat a nap az égre, egyre szűkebb a hely az új leveleknek.. De egy sápadt pici rügyecske tolakszik a többiek elé. Hiába intik óvatosságra, hogy még korai. Kidugja halvány zöld fejét a fa ágából Ragyogó fény köszönti, de ő is figyelmezteti. A tél még néha itt kószál a tavasz körül, s az éjszaka is hideg még.

A kis rügyecske meg sem haja, napozik a kellemes meleg fényben, míg a többiek a biztonságos melegben maradtak. Az éjszaka fagyot hozott s jó erősen megcsípte a rügyecskét. Vissza bújt testvérei közé. Sőt! Nagyon is elbújt. Félt a hidegtől. Így hát ő lett az utolsó levél amely kibújt a faág biztonságot adó fészkéből. A többiek már nagyok voltak és szép zöldek. Így hát ő a fényből keveset kapott és apró maradt.

Néha jó volt kicsinek lenni, mikor égetett már a nap. A nagy levelek árnyékában jó volt lenni. De néha fázott. Túl korán álmodott nagyot. Mivel gyenge volt az első őszi szél szárnyai alá vette és a fa alá rakta. Egyedül maradt. Testvéreire szép ruhákat adott az október, majd őket is egyenként lerakta az elmúlás, a fa alá. Újra meleg lett. Testvérei betakarták. Így várták együtt a hideg telet.

 

2020.05.03.

 

 

Cérna Cili

/Lilien unokám 1. éves/

 

Cérna Cili összegömbölyödve, ott lapult egy régi doboz sarkában, a többi fonallal együtt. Olyan kicsi volt, hogy észre se vették. Mikor megmozdult a doboz, mindegyik gombolyag a másik fölé akart kerekedni. Cérna Cilinek esélye sem volt, hogy Nagymama bár mi szépet is horgolhasson belőle. De azért reménykedett,egyszer talán ő is jó lesz valamire.

Egy napon aztán Nagymama az ágyra borította a doboz tartalmát, és megcsillant a szeme, mikor meglátta Cérna Cilit. Kivette a többiek közül, akik irigykedve nézték, hogy ez a sápadt, fehér csöpp gombolyagból vajon mit is lehet horgolni?

A gombolyagok, mikor néha kikerülnek a dobozból, körül néznek, hogy a többi testvérükből mit készített a Nagyi. Várták, hogy belőlük is egyszer a lakás szép dísze lesz.

Cérna Cilinek megdobbant a szíve. Vajon belőle mi lesz. Előkerült egy vékonyka horgolótű. Olyan kis vézna volt, mint ő maga is. A fürge újak között lassan kirajzolódott egy kis angyal formája. Cérna Cili rettentő büszke volt magára és a kis vékony horgolótű is fényesen ragyogott, hogy ő általa formálódik ez az angyal. Mire lement a nap, kész is lett a remekmű. Nagymama elégedetten mosolygott. A kis angyali  Cérna Cili is vissza mosolygott. Bár lehet, hogy ezt a Nagyi nem is látta, csak ő érezte így. Fel rakta a TV. Tetejére. Még egy kicsit együtt hallgatták a TV-t, aztán kialudtak a fények.

Angyali Cérna Cili is kezdett már elaludni, mikor hirtelen apró fények csillantak fel. Sok- sok pici angyal repkedett körülötte. Ilyen szépet még sosem látott. Mindegyik megérintette varázspálcájával, majd az utolsó angyal megszólalt. - Egy csöpp kislány védő angyala leszel. - majd eltűntek.

Akkor még semmit sem értett. Reggel a nap sugara simogatta meg arcát. Nagymama szépen felöltözött, kezébe vette az angyali Cérna Cilit és finoman becsomagolta egy selyempapírba, dobozkába tette, majd a táskájába. A dobozba is beszűrődő, fura zajokat hallott, de tudta, jó helyen van. Egy időre aztán csend lett. Csak pár emberi hang ütötte meg fülét.

Lehet, hogy most ő ajándék lesz?- gondolkodott el a dobozban.

S egyszer csak kinyílt a doboz teteje és egy apró kislány tartotta kezében. Egymásra néztek.

Kis kezeivel átölelte adott neki egy puszit és letette a polcra, ahol a többi játékai sorakoztak.

Tortáján még csak egy gyertya égett. Ámulattal nézte Cérna Cili az ünneplést. Lassan elfogyott a torta is. Játékok is nagyot ásítoztak, a kislány is kezdett elálmosodni. Az angyali Cérna Cilinek új otthona lett. A Nagymama mielőtt elköszönt volna, magához ölelte az unokáját, aki álmosan ölelte át, majd puszit adott arcára.

Elcsendesedett a lakás. A kislány édesanyja ágyába akarta rakni, de ő a kis angyal felé mutatott. Együtt aludtak el. Így lett Cérna Ciliből angyal. Aki mindig vigyázott kis barátjára. Az álmok szárnyán együtt játszottak. Napközben a kis Angyal, láthatatlan szárnyaival védte a kislányt.

 

2020.04.15.

 

Két nap magány

 

Ez nem megfelelő cím, viszont jól hangzik. Nem magányos, csak egyedül vagyok. Épp filmet nézek. Kitalált történet.120 évnyi hibernációból a félúton egy hiba miatt két ember felébred. Egy nő és egy férfi. Szóval most valahogy kicsit  megérintett ez a magány. Senki nincs körülöttem. Nincs, kivel beszéljek. Bár társasházban lakom, de itthon csend van. Mert én is utazom. Elindultam valahonnan, és valamikor majd valahova megérkezem. Most átélem a filmmel együtt ezt a pár nap csendet, amiben nem is vagyok olyan egyedül. Elcsépelt gondolataimmal beszélgetek. Érdemes volt-e nekik megszületni? Mert még léteznek. Vajon mennyi marad belőlük, amire az út végén azt mondhatom, hogy életrevalók voltak?

Az idő csak megy. Mert hát, nincs aki megállítsa. A film pereg tovább. Átértékelem a magány és az egyedüllét fogalmát. Szavak. Kinek mit jelentenek. Most mind kettő jó érzés. Igen! Érzés s ezért nem is rossz. Belerakhatok mindent.

Szóval most egyszerre ezernyi dolgom akadt. Nem akarok tétlenkedni. A tettek nem akarnak békén hagyni. Ráadásul év vége van. Ki kell használni ezt a magányt. Mintha lehetőség lenne valamire. Üzenni akar. Irtóztam eddig tőle. Azt hiszem ideje letennem a buta játszmáimat.. Már mint, hogy mindig egyedül éreztem magam. Olyan belső magány, inkább önsajnálat az egész. A "szegény én" állapot. Üzenete van a filmnek. Minden és mindenki itt van bennem, így hát velem van.

Aztán beugranak régi rossz dolgok. Mert ha van jó, akkor rossznak is kell lennie. Megoldások sorakoznak hirtelen fejemben. Ami eddig nehéznek tűnt most valahogy elérhető közelségbe került.

A film csak pereg. Ott is helyre kell tenni dolgokat. Harcolnak, küzdenek, ahogy én, te, vagy bár ki más. Rájövök, hogy mégis jók ezek a magányos pillanatok, napok. Kicsit összerakhatja magát az ember. Néha úgy érezzük sok borzalmon mentünk át, mind addig, amíg egy nagyobb probléma  felül nem írja. Ekkor jössz rá, nem is olyan rossz az élet. Csak kellenek ezek a rossz dolgok, hogy jónak lásd azt, ami tegnap tragédia volt. S kell az alázat az élettel szemben. Kaptad!

Rakj bele minden jót, mert ezek a jó dolgok csak úgy születhetnek, ha megtapasztalod a rosszat. Találd meg életedben azokat a dolgokat, amit neked szánt a sors.

 

2019.12.29.

 

Lilien járni tanul

 

Minden héten kíváncsian érkezem meg lányomhoz és unokámhoz. Lilien lassan nyolc hónapos. A szoba közepén a játszó szőnyegen egy halom játék, s pár kisebb műanyag flakon. Igen,a flakon nagyon érdekes tud lenni. Hol ezt, hol azt fogja kezébe. Még nem mászik, gurulva, forogva közlekedik. Az ülés viszonylag stabil, de még kell a biztonságos háttér. Csak pár pillanatig tart az érdeklődés minden iránt. Lányom etetőszékbe rakja és kimegyünk a konyhába. Szól a zene. Mert imádja. Anya főz, mosogat és Liliennek néha sikerül a ritmust eltalálnia. Egy kis háttérzene is van még, ahogy folyik a víz, ahogy össze koccannak az edények, tányérok. Időnként összenéznek és jót mosolyognak. Közben babakekszet majszolgat. Néha leesik egy darab a lábai közé. Asztala alá kukucskál, és addig keresi, míg meg nem találja. Szóval nincs pazarlás. Olykor mégis nekem kell megtalálni a leesett kekszet. Felrakom az asztalára és apró kezeivel minden morzsát felszedeget.

Mikor elfogy, nyújtja felém kezeit. Kiveszem. Ölembe ültetem. Próbálnék vele játszani, ami épp eszembe jut. De olyan erővel próbálja kihámozni magát a kezeim közül, hogy kezdem kicsit erősebben fogni. Hiába. Csúszik le az ölemből. Menni akar. Le kell tennem. Erősen fogjuk egymás kezét. Még oly kicsi és a "lenti világ" egészen más. Tudja, kell még a a kéz ami fogja. Apró még és aggódunk. Kissé korai. De a szülei is 9 hónaposan indultak el. Ügyesen rakja lábacskáit és irány anyuhoz, aki lerak mindent a kezéből és felveszi. Mosoly az egész világ. Ennyivel azért nem éri be. Anyuval is sétálni kell. Lassan kezdi dörgölgetni nagy kék szemeit. Tíz perc sem telik el és elalszik anyja kezében. Beteszi a kiságyba és folytatja a főzést. Épp hogy befejezi a dolgát,kb. fél óra telik el, Lilien felébred. Csendben beszélget babanyelven. Pár perc után azért jelzi, hogy kijönne a kiságyból. Kiveszem, és újra ki akarja hámozni magát a kezeim közül. Leteszem. Kezemért nyúl. Ez egy szoros kötelék, míg ki nem érünk anyuhoz a konyhába.

 

2019.11.30.

 

Csak egy kis lélegzetvétel

 

Városból haza felé tartok Buszon kevesen vannak. Egyedül ülök az ajtó melletti dupla ülésen.

A piacnál felszáll egy idősebb bácsi. Igen! Nálam idősebb. Bár én sem vagyok fiatal. Nehezen barátkozom meg- nem is tudom, hogy egyáltalán kellene is- a korommal. Le ül mellém. Egy hölgy "istápolja" mivel az úton megszédült  és elesett. De most már jobban van. Mondja nyugodt hangon.

Besüt  a délelőtti nap az ablakon és a plexi üvegen, látom az arcát.  Úgy nyolcvan év van belevésve ráncaiba. Valami megfoghatatlan mélység és bölcsesség sugárzik belőle. Mégis fájdalmat és tanácstalanságot rejtenek szemei. Hogy fog haza érni? Mert otthon várja a felesége. Vagy talán már nem fog egyedül elindulni, sehova ha ilyen hirtelen jön rá a szédülés? Egy tucat "talán" amire nincs válasz. Mert nem tudja, és nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mivel gyarapodnak testi és lelki fájdalmaink.

Benne volt a tett vágy, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt. Holnap, ha nem is könnyebb - mert mitől is lenne könnyebb cipelni évtizedek alatt megélt dolgainkat- csak reményteljesebb lehet a reggel, hisz új nap indul és hisszük az éjszakai pihenés után kicsit optimistábbak vagyunk.

Csak egy kis lélegzetvétel kell!

Majd ahogy kanyarodik a busz a fény eltűnik és nem látom az arcát Megkérdezem hát tőle, meddig megy, mert én a végállomáson szállok le. Kedvesen felém fordul. Ragtapaszos sérült arcával mondja, hogy most fent marad a buszon és visszafelé jövet száll le, mert ott áll meg a házuk előtt.

Ez a pár lépés is számít, ha már itt is ott is fáj. Hisz az éveknek súlya van. Az öreg úr feláll és kienged a belső ülésről, hogy le tudjak szállni. Ingatag fájós lábaimmal próbálok stabilan megállni a mozgó buszon.

Mielőtt leszállnék  minden jót kívánok neki. Ő határozott tekintettel néz rám, azt üzenve nekem: minden rendben van. Majd elköszön.

Csak öt perc hazáig. Feltámad a szél és az amúgy is bizonytalan járásomnak nem túl jó segítség. De azért még én is tartom magam. Valahogy restellem a fájó lábam. Pedig csak hatvan őt éves vagyok! Vagy ez már túl sok? Lelkemben még táncolnak a dalok a szavak. Még itt van a fiatalság lazasága. Itt bennem...

Csak hát a valóság egészen más. Ha lassan is, de haza érek. Csak egy kis lélegzetvétel kell.

 

2019.01.17.

 

A zenetanár

Ákos negyvennyolc éves zenetanár. Leépítés volt az iskolában így munka nélkül maradt. Lakásán adóság.

Nem tudta fizetni. Kirakták. Hajléktalanná vált. Feleségét pár évvel ezelőtt vesztette el. Fia mindenért őt okolta és otthagyta. Nem tudta feldolgozni anyja halálát. Alkalmi munkákból élt. Bejárt a hajléktalan szállásra tisztálkodni, a ruháit is ott mosta ki. Csendes, visszahúzódó ember volt.

Nyáron, az utcán élt, télen bement a szállásra. Sok mindenhez értett, így mindig volt helye a téli időkben is. December volt és hideg. A közelben egy nagy áruház. Ha már így egyedül maradt gondolta benéz, kicsit átérezze újra az ünnepek hangulatát. Belépett a csillogó világba és ürességet érzett. Csak fények, pompa és zaj. Ki is akart fordulni mikor meglátta a zongorát. Épp egy nyolc év körüli fiúcska zongorázott rajta. Ismerős volt a dal. Megkérdezte tőle, játszanának e együtt. Kicsit meglepődött, de a közönség, ami a kisfiút körül vette segítő késznek bizonyult. Hoztak széket. Szólt a zene, mindenki áhítattal hallgatta őket. Úgy tíz percig játszottak mikor a fiúcska megkérte a férfit, hogy játsszon olyat amit ő még biztos nem tudhat. Mindenki kíváncsi tekintettel nézett rá. Sok fájdalom és keserűség volt benne. Végül Beethoven Sorsszimfóniájából egy részletet választott. Lassan a háttérzene is elhalkult. Megálltak az emberek, az emeletről is mindenki őt figyelte. A kisfiú ámulattal hallgatta a férfi játékát. Mikor befejezte megtapsolták. Sokan pénzt raktak a zongora tetejére. Összeszedte és a fiúnak akarta adni. Nem fogadta el. Megállt mellette egy férfi, aki a fiú apja volt. Kezet fogott vele, megköszönte az előadást és kellemes ünnepeket kívánt. Így hát eltette a pénzt. Az áruházban újra megszólalt a zene, mindenki ment tovább a dolgára. Kint hideg és üres volt az utca. Vissza sietett a szállásra. Ezen az éjen újra érezte a szeretetet, a reményt s hogy van kiút ebből a helyzetből. A kapott pénzből úgy gondolta vesz magának egy sapkát, mert ami a fején volt azon már nagyon átjárt a szél. Bement hát újra az áruházba és keresett egy boltot ahol végül is talált magának megfelelő fejfedőt. Kifelé jövet megállította egy idős hölgy. Felismerte. Megkérte játszana- e újra egy kicsit a zongorán. Elutasította. De a hölgy megfogta a kezét és nem volt mit tenni. Leült a zongora elé és újra játszott. A sikeres előadás után tapsot és pénzt kapott. Mikor szétoszlott a tömeg a hölgy elmondta neki, hogy látta a szállásra bemenni. Felajánlotta Ákosnak, hogyha segít a házkörüli munkában, kifizetné. Cserében kap egy kis szobát. Hirtelen nem is tudott megszólalni. A néni belekarolt és megkérte kísérje haza, mert kicsit szédül. Szép nagy családi ház előtt megálltak. Látszott rajta, hogy nincs férfi a háznál. Kerítés megdőlve, a lépcsők hiányosak. Kérdően nézett rá az idős hölgy. Majd elindultak együtt befelé. Mikor belépett a házba és becsukódott mögötte az ajtó, megdobogott a szíve. Nagyszülei jutottak eszébe, akik felnevelték. Minden olyan patinás volt…és az az illat? Emlékei könnyet csaltak szemébe.

Mikor magához tért bemutatkozott. A néni csak annyit mondott- Saci vagyok. Nyugdíjas kórusvezető, s hogy nyugodtan tegezze. Nem szereti a magázódást. A tisztelet nem a köszönésben rejtőzik, hanem magában az emberben. Ákos kicsit meglepődött, de oldódott benne a feszültség. Ahogy mentek beljebb a nappali közepén ott állt egy gyönyörű zongora. Saci figyelte Ákost és tudta, hogy itt marad vele. Nem volt gyermeke, de imádta a fiatalokat.

Majd intett, hogy megmutassa a szobát ahol lakni fog. Egy ágy, íróasztal és egy kis komód volt benne.

Saci közölte vele, hogy holnap el is foglalhatja a szobáját, de siessen mert neki programja van ebéd után. Ákos rájött, hogy Sacinak semmi baja nem volt, de ha nem kísérteti haza magát akkor ő bizony nem jött volna el vele. Elmosolyogta magát kifelé menet. Egy ilyen kedves temperamentumos idős hölgyet nem is illett volna elutasítani.

Másnap délelőtt tíz után megérkezett Sacihoz, két szatyorral a kezében. Ez volt minden vagyona.

Bentről kihallatszott a zongora hangja. Délben már együtt ebédeltek. Saci örült, hogy nem egyedül kell étkeznie. Nem szerette sem az üzemi sem az éttermi kaját. Ákos sem jött üres kézzel. Vett egy márkás jó minőségű bort. Ebéd után beültek a nappaliba és beszélgettek. Kiderült, hogy Saci és a férje Ausztráliából költöztek haza úgy tíz évvel ezelőtt. Férje neves zeneszerző volt. A költözés után, fél évre rá elhunyt. Most gyerekeket tanít zongorázni. Ákos is elmondta életét, s legnagyobb fájdalmát, hogy fia elhagyta. Aztán eszébe jutott, Saci megint lódított. Semmi dolga nem volt délután.

Délelőtt tíz órakor ébredt fel. Biztonságba érezte magát. Zavarban is volt emiatt. Óvatosan kukucskált ki a konyhába ahonnan már finom illatok szálltak. Reggelije az asztalon. Saci nem is foglalkozott különösképp vele. Mintha mindig itt lakott volna. Gyerekeként kezelte. Ki is adta az az napi menetrendet. Mit és hol kell megjavítania. Így teltek a napok, csendesen dolgosan. Karácsony hetében vendégek érkeztek. A kisfiú és apukája az áruházból. Nagy volt az öröm. Saci megkérte Ákost, hogy ezután ő tanítsa a kisfiút és még három tanítványát. Ő már fáradt kicsit. A pénz is az övé lehet, így lesz egy kis keresete, amivel fent tudja majd tartani magát.

Hálásan megköszönte a lehetőséget. Karácsony szent este csendes volt. Csak éjféli misére mentek el. Ünnep második napján dél felé kopognak az ajtón. Saci a szobába épp terített. Sietett ajtót nyitni. Az ajtó előtt a fia állt. A pillanatnyi meglepetés után átölelték egymást. Péter megfogta apja kezét és levitte a kocsi elé ahol a menye és az egy éves kislány unokája várta. Hirtelen eszébe jutott, hogy Saci mit fog szólni a váratlan vendégeknek. Be akart szaladni, hogy szóljon, de mikor megfordult az ablakból már integetve hívta őket. Az asztalon őt teríték volt. Sok mindent akart kérdezni, de nem engedték. A legszebb ajándék volt ez a nap. Sokat beszélgettek és éjszakára is ott maradtak a gyerekek. Elég nagy volt a ház. Másnap elköszöntek egymástól. Nem mentek messzire csak a szomszéd városba. A kapcsolatot folyamatosan tartották egymással.

Saci ünnepek után leültette Ákost az asztalhoz. Komoly dologról volt szó. Felajánlotta, ha eltartási szerződést köt vele, az övé lesz a ház. Úgy érzi, hogy benne megbízhat, és szívesen töltené a hátralévő életét egy ilyen családban. Amúgy az államra szállna minden, örökös nélkül. Hát persze, hogy igent mondott.

Hogy vannak-e csodák? Igen! Minden, ami szeretettel van abból csoda lesz. Csak nyisd ki a szíved és a szemed és akard a jót, mert ahhoz is ugyan annyi energia kell, mint a rosszhoz. Hisz a mosoly az ölelés és az emberség meleget ad a legnagyobb hidegben is.

2018.11.21

 

Megemlékezés

Lassan elsétál a szeptember. Halkulnak a madárcsicsergések s a lehullott levelek sem zizegnek. Takaró lesz a földnek. Avarrá vastagszik. Csendet keresi a természet. Elfárad minden. A fény is hidegebb lesz. Ablakon át érzed csak melegét. Az október halvány fényeket gyújt a novembernek. Azoknak kik már nincsenek velünk. A naptárba kaptak két napot a Mindenszentekkel együtt. A többit meg a szívünkbe. Fájó, de el nem engedett kötelékekért gyújtunk gyertyát Halottak napján. Áldott az a csend. Tisztelettel adózunk minden keresztnek. Itt nem olvadnak az emlékek a hétköznapokba. Itt figyelmet kér az elmúlás. Halkan susog a szélben a fenyő. Csak itt hallod így ezt a susogást. Könnyeinkbe belesétál a fájdalom. Száz éves sírokon is ott a virág a gyertya. De van hol tegnapi fájdalom sírása hallik még.

Temetőbe belépni csak szép emlékekkel lehet, megbékéléssel. Hisz mindenkinek fogynak az évei. Eszünkbe jut milyen törékeny is az élet. Már csak virágot vihetünk oda, hol szeretteink pihennek. Visszhangoznak bennünk jó tanácsok, intelmek. Nem hittük, de mát tudjuk, hogy igaz. Ott állunk a sírnál. Letesszük a virágot és remegő kézzel meggyújtjuk a gyertyát. Ilyenkor oly közel az ég és egy-egy hang még halkan hallható. Szél keze hozzánk ér, megsimogat. Egy könnyes mosoly rajzolódik arcunkra. Velünk van egy pillanatra.

A megemlékezés percei után hátat fordítunk az emlékeknek, mert a kapun túl újra megfogja kezünket az élet.

 

2018.09.23.

 

Egy nyár végi éjszaka

 

Augusztus vége felé járunk. Csendes nyár végi éjszaka. A hold szépen gömbölyödik. az Esthajnal csillag kíséri útján. Tücsök még szorgalmasan muzsikál. Itt, ott még a panel rengetegben egy, egy késői beszélgetés hallatszik. Körvonalakat rajzol az éjszakai fény a fák köré. Levél sem rezzen. Lassan hül a levegő, de még így is meleg van. Távolról kutyaugatás hallatszik, majd az utolsó buszjáratok monoton hangja  vész bele az éjszakai csendbe.

Nézem a holdat, ahogy a nap fényét tükrözi vissza. Rendje van a természetnek. Jó lenne ha az ember is rendet rakna fejébe és tudomásul venné ki az erősebb.Oly tiszta, békés az éj.De ha felkel a nap már éget. Ha delelőre ér már elviselhetetlen a meleg. Árnyékot keres a világ s kicsit el is csendesedik.

Simogatja lelkem ez a csend. Álmok közé hajt mindenkit. Kipihenni a nap fáradalmait, zajokat.

Nem történt semmi csak az idő újra megengedte, hogy felfedezzem ezt a törékeny csendet, mikor a természet hangjait oly tisztán lehet hallani.

S míg így elmélkedem a világ dolgai felett a hold lassan kisétál nyitott ablakom keretéből.

Repülő éles hangja süvit át az éj kékjén.Ablakom felé lassan araszolgat a hajnal.A tücsök még muzsikál s az utolsó akkordjai lassan álmot hoznak szememre. Majd mind ketten elalszunk.

2018.08.23.

 

 
 
 

Menüpontok

Eső élmény.

Cikkek: 0

Cikkek

Távol egymástól.

2018.09.08

Szösszenet.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Szösszenetek. | Hozzászólások: 0

Eső élmény.

2017.06.24

Tóth Ágnes szösszenete.

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Szösszenetek. | Hozzászólások: 0

Szösszeneteim.

2017.06.16

Tóth Ágnes szösszenete: Anyu mesél.

 

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Szösszenetek. | Hozzászólások: 0